Létezik ma Magyarországon egy egyre súlyosbodó, ám szőnyeg alá söpört probléma; ezt a problémát pedig egy meg nem nevezhető (de mi azért megnevezzük!), szociokulturális háttere és viselkedési szokásai mentén pontosan behatárolható, egyre bővülő, szinte még a mindent is megállíthatatlanul maga alá gyűrő réteg vagy csoport egyede gerjeszti: a másik.
Mi áll a XXI. századi Magyarország tragédiájának hátterében?
Mi a baj a másikkal?
Hogyan lehet felismerni, ha valaki másik?
Egyszerűen, és mégis nehezen, hiszen a másik alapvető és talán legirritálóbb jellemzője, hogy mindig túlságosan soha nem eléggé. A másiknak soha semmi nem jó, mindig minden szar, ez főleg abból látszik, hogy a másik direkt úgy viselkedik, gondolkodik és él, hogy mi abban mindig találjunk kivetnivalót, kritizálnivalót, soha ne legyünk vele elégedettek. Direkt!
A másik megosztó birka. Ahelyett, hogy önállóan dekára ugyanazt gondolná és mondaná, mint mi, bégetve beszopja a saját gondolatait, harmadikutas (valójában másikoldali) linkeket küldözget, direkt bomlasztva ezzel a mi egységünket.
A másik ideológiai kaméleon, állandóan opponál, direkt ide-oda tologatja az álláspontját, ellentétben velünk, akik mindig következetesen ugyanott vagyunk: a másikkal 180°-os szembenállásban.
A másik direkt semlegesen, tükörszimmetrikusan fogalmazva gúnyolódik, hogy bármilyen irányból belekötve is tartsa az érvényét, ne lehessen inverzelni; de mi átlátunk a szitán, tudjuk, hogy pont fordítva van, és valójában a másikra érvényes.
A másiknak nincs önkritikája, öniróniája, szemben velünk, akiknek mindkettő van, csak teljesen fölöslegesen: nincs mire alkalmazni.
A másik buta és gonosz, de közben okosnak, igaznak, jónak és mindentjobbantudónak hiszi magát; szemben velünk, akik nem csak hisszük, hanem tényleg.
A másikban lefojtott agresszió és rosszindulat tombol, CAPSLOCK-KAL KIABÁLVA KÁROMKODIK A KIBASZOTT KURVA ANYJA, remélem jól megveri valaki, hogy rohadna ki a bele.
A másik ujjal mutogatva, címkézve fojtja meg a párbeszédet, pedig ő maga az igazi ~fób és az ~ista, fóbistákkal pedig nem állunk szóba. Mondjuk ki nyíltan: a másik [címke].
A másik (0) világképe egybites, csak ingroup-outgroup kategóriákban képes gondolkodni, aki nincs vele, az az ellensége; szemben a mi (1) világképünkkel, ami nem egybites, de mi nem is démonizáljuk a másikat, hanem csupa szépet és szeretetteljeset mondunk róla.
A másik nemhogy projektál, de magát a projektálást projektálja!
Teljesen nyilvánvaló, hogy a másik a hibás, a másik tehet mindenről. Nem tudom, hogy a másik miért csinálja ezt, vagy hogy hogyan lehetne a másikkal hosszú távon együttélni, de gyors és végső megoldást kell találjunk a kérdésre, mielőtt újra beköszöntenek a XX. század legsötétebb évtizedei.
